Prológus
Az ítélet
A szívem a torkomban dobogott,
miközben Evangeline-t kerestem. A zsebemben lévő papírtekercs súlya egy
elefántéhoz hasonlított. A kezem izzadt, a fejem lüktetett - úgy éreztem,
menten elájulok. Csak át akartam adni a papírt, és elfelejteni, hogy valaha is
nálam volt. A felejtés olyan hívogató volt, hogy megdupláztam a szárnyaim
csapásának számát. Mikor a látókörömben feltűnt a húgom háza, a tekercs már nem
volt olyan elviselhetetlen súlyú, a torkomban enyhült a fojtó érzés. Már mindjárt ott vagyok - nyugtattam
magamat. - Mindjárt vége ennek a
rémálomnak.
Nem
léphettem már be a házba. Megtaláltak. Megtaláltak, és nálam van a tekercs. Én
loptam el, nem tudok védekezni, hiába való lenne. Meg akartam halni, még mielőtt elkapnak, mert tudtam, hogy
büntetésem ezerszer rosszabb lesz a halálnál. De ez lehetetlen volt,
halalhatatlan voltam.
Az
angyalok másodpercek töredéke alatt elkaptak. Kiszakították a zsebemből a
Kódexet, engem pedig láncra verve elhurcoltak. A távolból még hallottam a
testvérem kétségbeesett kiáltásait. Egy gyengítő-varázslat alatt álltam, amit a
két angyal szórt rám, így esélyem se volt rá, hogy visszanézzek a húgomra.
A
börtönnél átvett két őr, akik aztán durván belöktek az egyik cellába. Hűvös
volt, a szél is fújt. A fogdában már nem törődtek a tökéletességgel - az
árulóknak nem jár a legjobb. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, talán percek,
talán órák, a zsibbadtságtól alig tudtam gondolkodni. Volt, hogy elájultam,
aztán felriadtam, de nem igazán észleltem a körülöttem folyó dolgokat. Ahogy a
mágia kezdett elhalványodni, úgy tért vissza a rettegés és a kétségbeesés
érzése.
A
cella ajtaja kinyílt, és egy testes őr dugta be a fejét. Monton hangon szólalt
meg. - Név, kor?
-
Bianca Hanley, száznyolcvanöt - feleltem élettelen hangon. Az őr becsapta maga
mögött a vasajtót, majd néhány perc múlva visszatért. Felnyalábolt a földről és
a karomat erősen szorítva elhurcolt. Nem kellett gondolkodnom, hová visz,
mindenki tudja, hová jutnak az árulók. Ítélőszék elé viszik őket, ahol a
bíróság dönt a sorsukról. Ahogy beléptem a terembe a csuklóm köré máris
elektromos láncokat varázsoltak, amitől a térdemre rogytam.
-
Bianca Miles Hanley, száznyolcvanöt éves, ötöd rangú angyal. Szülők Éric Hanley
és Abigail Rosewood; egy féltestvér, Evangeline Cornelia Hanley, százhetven
éves, ötöd rangú angyal. Vétsége eddig nem volt, jelenleg a Kódex ellopása
miatt van jelen - sorolta az angyal egy tekercsről, én pedig lehajtott fejjel
hallgattam. - Mentség?
Nem
volt választásom, megráztam a fejemet. Az angyal lekezelő hangja újra
felcsendült. - Az Ítélőszék perceken belül meghozza a döntését.
Remegve
vártam a döntést, amely meghatározza az életemet egészen a végtelenségig. Mikor
az angyalok hangja elhalkult, felnéztem. Farkasszemet néztem az előttem álló
egyik Főangyallal. Idős volt, talán az egyik legidősebb angyal.
-
Az Ítélőszék bűnösnek talált - jelentette ki szárazan, majd intett két őrnek,
akik a terem végében álltak. Testesek voltak, és elszántak. A tekintetük azt
sugallta, hogy nem bírják az árulást.
-
A büntetésedet a Földön kell töltened a szárnyaidtól megfosztva, életed végig.
Mire
reagálni tudtam volna, az őrök mögém léptek, és a szárnyaimra tették a kezüket.
A fájdalom nagyobb volt, mint bármi más az eddigi életemben. Csak sikítani
tudtam, hogy leküzdjem a kínt. Éreztem, hogy hiányzik belőlem egy darab, a
helye pedig szúrt, égetett és mart, mintha savat öntöttek volna rá. Úgy tűnt,
mintha a fájdalomnak sosem lenne vége. Nem érzékeltem a körülöttem történő
dolgokat, homályosan láttam, majd egy lökést éreztem a vállamon, és zuhanni
kezdtem. Időközben elvesztettem az eszméletem, így sötétség kerített hatalmába.
Tetszett ez az állapot. Nem éreztem azt az elviselhetetlen mardosást a hátam
közepén, a fejemben nem száguldoztak a gondolatok Csak lebegtem, és sodródtam.
Egészen addig, míg egy csapódást nem éreztem. A fájdalom nem engedett mozogni,
így a fejemet egy helyben tartva mozgattam a szemeimet körbe a helyen. Mező,
virágok, kellemes szellő. A Föld.
Így lettem én, Bianca
Miles Hanley bukott angyal.
